Kevin Love, a Cavaliers sztárkosarasa egyik meccsén lefutott a pályáról és aznap nem tért vissza. Őszinte írását olvashatjuk betegségéről és tapasztalatairól, három részletben.
November 5-én, rögtön a félidőt követően, a Hawks elleni meccsen pánikrohamot kaptam.
A semmiből jött. Sosem volt még ilyen velem azelőtt. Azt sem tudtam, valóságos-e. De az volt – annyira valóságos, mint egy törött kéz, vagy egy kificamodott boka. Az a nap megváltoztatta a gondolkodásomat a mentális egészséget illetően.
Sosem volt kényelmes magamról beszélni. Szeptemberben töltöttem be a 29-et és nagyjából 29 éven át védtem magmaról a belső információkat. A kosárlabdáról azonban könnyedén beszéltem – de az természetesen jött. Sokkal nehezebb volt személyes dolgokat megosztani, így visszatekintve jó lett volna valakivel ezekről is beszélni. De nem beszéltem róla – sem a családommal, sem a legjobb barátaimmal, sem nyilvánosan. Ma rájöttem, hogy változtatnom kell. Meg szeretném osztani a gondolataimat a pánikrohamomról és arról, ami azóta történt velem. Ha te is csendben szenvedsz, mint ahogy én tettem, akkor tudod milyen, ha senki nem ért meg. Részben magamért csinálom, de főleg azért, mert az emberek nem beszélnek eleget a mentális egészségről.
Tapasztalatból tudom. Ahogy cseperedsz, gyorsan kitalálod, hogyan kell egy fiúnak viselkednie. Megtanulod, mit takar „férfinak lenni”. Olyan, mint egy forgatókönyv: Légy erős. Ne beszélj az érzelmeidről. Oldj meg mindent egyedül. Szóval 29 éven át ezt a sémát követtem. És nézd, lehet, hogy most semmi újat nem mondok. Ezek az értékek a férfiasságról és a keménységről annyira hétköznapiak, hogy mindenhol ottvannak…és ugyanakkor láthatatlanok; úgy vesznek körbe minket, mint a víz vagy a levegő. Sokszor olyanok ezek, mit a depresszió vagy a szorongás.
29 éven át úgy gondoltam a szellemi egészségre, mint valaki más problémájára. Tény, hogy tudtam, hogy néhány embernek előnyére vált, ha segítséget kért vagy kitárulkozott. Arra azonban sosem gondoltam, hogy ez rám is igaz lehet. Számomra ez a gyengeség egyik formája volt, ami beárnyékolná a sportsikereimet vagy furának, különbözőnek tüntetne fel.
Aztán jött a pánikroham.
A meccs közben tört rám.
November 5-e volt, két hónappal és három nappal a születésnapom után. Otthon játszottunk a Hawks ellen – a szezon 10. meccse volt. A dolgok tökéletes vihara ütközni készült. Családi dolgokon idegeskedtem. Nem aludtam jól. Úgy gondoltam, hogy az elvárások a szezonra, valamint a 4-5-ös kezdésünk súlya mind rám nehezedik.
Hamar éreztem, hogy valami nincs rendben.
Az első pár támadást követően kifulladtam. Rosszul játszottam. 15 percet töltöttem a pályán az első félidőben és mindössze egy kosarat, illetve két büntetőt szereztem.
A félidőt követően kicsúszott a kezemből az irányítás. Lue edző időt kért a harmadik negyedben. Amikor a padhoz értem, éreztem, hogy a szívem a szokásosnál gyorsabban vert. Aztán már a légzés is nehézzé vált. Nehéz ezt jól leírni, de minden forogni kezdett, mintha az agyam próbálna kimászni a fejemből. A levegőt nehéznek és sűrűnek éreztem. A szájam száraz volt, mint a kréta. Emlékszem, hogy a másodedző valamit kiabál a védekezésről. Bólintottam, de nem hallottam sokat abból, amit mondott. Ekkor kiborultam. Amikor felálltam az időkérés végén, tudtam, hogy nem leszek képes visszatérni játszani – fizikailag képtelen voltam rá.
Lue edző odajött hozzám. Azt hiszem érezte, hogy valami nincs rendben. Mondtam valamit, hogy „Mindjárt jövök”, aztán elrohantam az öltözőbe. Szobáról szobára futottam, mintha keresnék valamit, amit nem találok. Igazából csak reméltem, hogy a szívverésem visszaáll a normális sebességére. Olyan volt, mintha a testem azt akarná mondani, hogy meg fogsz halni. Az edzőteremben kötöttem ki, hanyatt fekve, levegőért kapkodva.
A következő rész homályos. Valaki a Cavs-ből bevitt a Cleveland Klinikára. Nagy adag tesztet futtattak le rajtam. Minden jónak tűnt, amitől megkönnyebbültem. De emlékszem, hogy hazafelé azon gondolkoztam, hogy Várj… akkor mi a franc történt?
Két nappal később a Bucks ellen már játszottam. Nyerünk, 32 pontot szereztem. Emlékszem, mennyire felélénkített, hogy újra a pályán lehettem és ismét önmagam voltam. De emlékeztem, hogy senki nme jött rá, miért hagytam el a pályát az Atlanta ellen. Néhányan a szervezetből biztosan tudták, de a többség nem és nem is írtak róla.
Folytatjuk.
forrás: theplayerstribune.com
Küzdősportban támogatónk a profight.hu
